A fiam harminchárom éves volt, amikor az orvosok abbahagyták az óvatos feltételezésekkel való beszédet. Attól a naptól kezdve csendes bizonyosság csengett a hangjukban.
Először azt mondtuk, semmi komoly. Csak fáradtság, stressz, valami, ami elmúlik. Aztán jöttek a furcsa fájdalmak, a vizsgálatok, és egyik vizsgálat a másikat követte. Végül egy steril fehér szobában, ahol fertőtlenítőszer és kimondatlan félelem szaga lebegett a levegőben, a szakember összekulcsolta a kezét, és suttogta az igazságot.
Attól kezdve az idő felgyorsulni látszott. Repültek a napok, mégis minden óra végtelennek tűnt.
A diagnózis napján a fiam felesége
