az első válaszom is mindenki másé volt: „Bocsánat.” Aztán észrevettem a remegő kezeit, a vékony pulóverét, a kabát hiányát. És mindenekelőtt a tekintetét. Nem könyörgő. Csak tisztánlátó.
Dermesztő hideg volt. És amúgy is megvártam a buszt.
Gondolkodás nélkül levettem a kabátomat.
A darab, ami zavarba hozott
Habozott, aztán beleegyezett. Jéghideg volt az ujja, amikor az enyémekhez ért. Rám mosolygott – igazi mosollyal, diszkréten, szinte hálásan –, és valamit a tenyerembe tett.
Egy régi, kopott érme, amelynek látszólag nincs értéke.
„Tartsd meg” – mondta nekem. „Majd tudni fogod, mikor kell használnod.”
Vissza akartam utasítani.
