mutogattak rám. Nem voltak barátaim, mert mindenki szégyellte, ha velem mutatkozik nyilvánosan.” Gyerekkoromban rémülten néztem magam a tükörbe. Utáltam, amikor a combjaim összedörzsölődtek, és különösen a nadrágomból és pulóveremből kifolyó zsírtekercseket. Az egyetemen úgy éreztem, mintha az emberek folyton bámulnának, és a hátam mögött a súlyomról beszélnének. Sőt, gyakran véletlenül meghallottam: „Hé, nézd csak, ki van itt!” Az éttermekben is ugyanez történt: „Olyan kövér, és még mindig eszik!”
Mindez nagyon depresszióssá tett. A testem egyre inkább megtagadta az együttműködést. Végül súlyos hátfájdalmaim lettek, és nem tudtam többé normálisan dolgozni. Sajnos
